JÉZUS HANG-JA TANÍTVÁNYI KÖZÖSSÉGE

Magdolna reménye
(Lk. 7 36,…)

Keserves küzdelmek végén
még szítanak áldatlan szavak,
botrányos emlékek szélén
sötét vágyak sarába húznak.

Simon háza tágas, fényes
dőzsölő, pompás vacsora,
gazdája Törvény-nek őre,
Jézust vendégnek hívta oda.

Imbolygó fényű fáklya
lángja meg-megvilágítja,
ahogy egy asszonyféle simul
bele, az ajtófélfába.

A szajhának itt keresnivalója nincsen,
bűn és mocsok körbefonja,
festett körme fájón,
véres rést vág a szálfába.

Jézusnak csak hangját hallja,
ahogy odabent magyaráz,
kedves szava simít, emel,
belül boldog zokogás ráz.

Régi álmok, suta vágyak
már nem kísértenek,
a Mester lénye betölt mindent,
nem hagyva helyt másnak, semminek.

Szíve a torkában lüktet,
valami húzza ellenállhatatlanul,
lépne befelé az ajtón,
de csak áll, áll mozdulatlanul.

Szeme előtt végigpereg,
ha ott állna Előtte,
hogyan borulna sírva
a Mester elébe.

Hogyan szólna szépet, dicsőt,
miképp magasztalná,
gyengéden a poros lábát
miképp simítaná.

Könnyei ha ráhullnának,
patakként hozva sós vizet,
hajával törülgetné,
örülve, hogy hozzáérhet.

De nem mozdul, és marad,
odaszegezte az élet,
reménytelen, sivár sorsú
Törvény szülte ítélet.

Megmeredve vár egy jelre,
vár egy nem várt mozdulatra,
várva vár egy ismeretlen
szívből jövő hívó szóra.

Lelke lángja fellobbanva
Már érzi, Jézus várja őt,
előlépve, bűnét bánva,
az ajtót sarkig tárja!

*******************************

Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?
(Mt. 27-46)-(Mk. 15-34.)

Mt. 27-46.
"Kilenc óra tájban pedig Jézus felkiáltott nagy hangon, ezt mondta: Éli, Éli, lama sabaktáni? Azaz: Istenem, Istenem miért hagytál el engem? "

Mk. 15-34.
"és a kilencedik órában felkiáltott Jézus nagy hangon: Elói, Elói, lama sabaktáni?
Ami ennyit jelent: Istenem, Istenem miért hagytál el engem? "

Jézus Krisztus a Golgota hegyén, keresztre feszítésének hatodik órájában, a halála előtti utolsó percében ezt mondta: Éli, Éli, lama sabaktáni?
Furcsának tűnő szavak ezek annak a szájából, aki János evangéliumának 14-11. igerészében az Atyával azonosítva önmagát mondja a tanítványainak: "Higgyetek nekem, hogy én az Atyában (vagyok), és az Atya bennem (van)."
Pontosabban kifejezve: "Én és az Atya egy vagyunk". (Jn. 10-30.)

Különös, nem hétköznapi és nem általános kapcsolatról tanúskodik e két kijelentése Jézusnak. Nem egy egyszerű ismeretségről vagy rokoni kapcsolatról van szó. Nem egyszerűen egy barátságról beszél Jézus. Szinte semmilyen -földi-emberi kapcsolathoz sem hasonlítható az az állapot, amit Jézus így jellemez: "én az Atyában (vagyok), és az Atya bennem (van)." Ennek az egymásban levésnek a következményét Máté a 11-27-es igerészében a következőképp közvetíti: "senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú és akinek a Fiú kijelenteni (leleplezni) szándékolja."
Megdöbbentő Jézusnak az a kijelentése Izrael fiai előtt - a szövetség fiai előtt-, a Törvény követői előtt, hogy akivel a szövetséget kötötték, akinek a Törvényeket tulajdonították, azt
nem is ismerik!
Jelen korunk keresztény teológiájában külön fejezetként foglal helyet az ismeretelmélet.
Ennek egyik napjainkig fennmaradt élő és virágzó ága az az elmélet, amely szerint az Isten, mint távoli, teljességében magasztos, titokzatos és kiismerhetetlen lény, elérhetetlen és megközelíthetetlen.
Ez az irányzat nem hajlandó tudomásul venni az Atyának azt az ajándékát, hogy Jézus Krisztusban testet öltött az Ige (Jn. 1-14.). Az az Ige, amelyik maga az Isten (Jn. 1-1.).
E két jánosi igerész nem mond mást, mint azt, hogy Jézusban az az Ige öltött testet, amelyik az Isten szava.
Ez az irányzat nem hajlandó tudomásul venni Jézusnak János evangéliumában megfogalmazott gondolatait, mely szerint a világ a teremtésekor Jézus arcát öltötte fel.
János így közvetíti mindezt: "A Mindenség általa (Rajta keresztül) lett és nála nélkül (Tőle különválasztva) semmi sem lett, ami lett."(Jn. 1-3.).
Mózes első könyvének 1-26-os fejezetében ezt olvashatjuk: "És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra "
Milyen is az Isten képmása?
Mózes előtt az Isten a csipkebokor lángjában szólal meg.
Izrael fiai előtt a pusztában felhőoszlopként jelenik meg az Isten, s vezeti népét.
Jézus tanítványai előtt a megdicsőülés hegyén egy felhőből szóló hangként hallatszik az Isten szava.
Bemerítő János a megnyílt égboltból szóló hangként találkozik az Istennel.
Az Isten ezen megjelenési formái közül vajon melyikkel azonosíthatnánk Őt, s mondhatnánk az Ő képmásának és hasonlatosságának? A választ még Pál is tudja, akinek kétségkívül eléggé sajátos képe volt Jézusról és tevékenységéről.
Pál a Héberekhez írt levelében a következőket mondja Jézusról, az Isten képmásáról és hasonlatosságáról:
1-2 "ezekben az utolsó napokban szólt hozzánk a Fiúban, akit
mindennek sorsrészévé rendelt, aki által a világkorszakokat is alkotta.
1-3 aki az ő dicsőségének visszasugárzása és lényének képmása (metszeti képe),"

Mindebből arra a végső következtetésre juthatunk, hogy Jézusban az Isten halódott a kereszten!
Ezek után logikusan vetődik fel a kérdés: hogyan állíthatja Jézus a kereszten azt, hogy elhagyta őt az az Atya, akiben Jézus benne van, s az Atya Őbenne.
Jézus a kereszten függve földi életének végórájában, halála előtti utolsó percében kiáltja ezt a kérdéses mondatot: Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? Máté és Márk evangéliumában ezt követően Jézus ajkát már csak egy nagy kiáltás, az utolsó kiáltás hagyja el, amely már szavakká nem formálódik.

Éli: Isten
Eloi: Isten
Iljáhu: Illés

E három név hangzása oly hasonló, hogy a Jézus keresztje körül álló főpapok és farizeusok érthető módon hallhatták Illésnek az Éli-Eloi szavakat. Amúgy is feszült várakozásban voltak ezek a főpapok és írástudók azt illetően, hogy vajon történik-e már valami. Valami szokatlan, valami csodálatos, valami jel! Leszáll-e a keresztről az az ember, akiről azt tartják, hogy parancsol a démonoknak, akinek a tenger s a szél is
engedelmeskedik? Leszáll-e a keresztről az, aki leprásokat tisztít, bénákat gyógyít és süketnémáknak adja vissza a látását és a hallását? Leszáll-e a keresztről az, aki négynapos halottat támaszt fel a halottaiból? Önmagát meg tudja-e menteni az, aki másokat megmentett?

Jézus nem száll le a keresztről, és nem menti meg önmagát. Jézus a haláltusáját vívja a kereszten.
Jézus kortársa, a római Josephus Flavius a "Zsidó háború" című monumentális könyvében a kereszthalált a rabszolgáknak fenntartott legszörnyűbb büntetésnek írja le. A keresztre
feszített, kinek kezét és lábát kötéllel kötötték a kereszt száraihoz, több napon keresztül küzdött az élet és halál mezsgyéjén a fulladásos halállal. Minden egyes lélegzetvételért,
a kifeszített rekeszizmokat leküzdve, görcsös megfeszüléssel kellett újból és újból megküzdenie az egyre inkább elerőtlenedő testnek.

"a szellem ugyan kész, de a (hús)test gyenge (erőtlen)"(Mk. 14-38).

Talán minden hívő ember megtapasztalta már azt, hogy a nagy testi fájdalmak idején nem képes ugyanazt az imaéletet élni, mint a fájdalmak nélküli időszakában. Az emberfigyelmét, energiáját, a betegség, a fájdalom, a szenvedés, és a kín annak elviselésére kell fordítania.

A Hang idevonatkozó tanítása sem a fájdalmak között levő emberről beszél, amikor azt mondja, hogy betegen is lehet szeretni. Sok-sok testvérem igazolta vissza e mondat valóságát, amikor arról számoltak be, hogy a kórházi ápolásuk ideje alatt hány és hány betegtársuknak nyújtottak vigaszt. Ezzel is azt igazolták, hogy valóban betegen is lehet szeretni. Lehet, csak nehezebb.
Minél betegebb valaki, annál nehezebb szeretnie. Minél nagyobb fájdalmakat kell elviselnie, annál nehezebben tud mások felé fordulni. Ebben a fájdalmakkal folytatott küzdelemben, a fogak összeszorításában, a kéz görcsös markolásában bizony-bizony
gyengül az ember Istennel való kapcsolata. Főleg azért gyengül, mert az embernek önmagára, a hústestére kell koncentrálnia.
"A (hús)test gyenge (erőtlen)"Mk. 14-38.

Minden kínban szenvedő emberben felmerül az a gondolat, hogy ebben a szörnyű szenvedésében elhagyta őt az Isten. Minden korábbi Istennek való odaadottsága ellenére szinte ellenállhatatlanul tör felszínre a magárahagyatottság tudata. Több lelki testvérem számolt be arról az élményéről, amikor a lelki szárazság állapotában tengődve vetődött fel benne a gondolat, hogy: elhagyta őt az Isten! Magára hagyta! Annak ellenére, hogy a lelki ürességen kívül fizikailag nem fájt semmije.

Jézus az ájulás és az öntudat peremén vergődve kínlódott a következő lélegzetvételért.
Tudata elhomályosodott, a kín dobolt az agyában. Kiszáradt nyelve cserepesen tapadt a szájpadlásához. Az emberi cinizmus és kegyetlenség nyújtotta ecetes izsóp (szivacs) gyötrelmesen marta az ajkait. Az időnként megfeszült teste izzó fájdalommal próbált támaszkodni a szögekkel átvert kezére és lábára.

Kinek jutna eszébe ilyenkor az, hogy elkezdje mondani a 22-es zsoltár szövegét, a Halottak imájának mondott sorokat. Hagyománynak engedelmeskedni, ha egyáltalán hagyománynak lehet ezt betudni. Mindezt arról a Jézusról feltételezni, aki minden további nélkül vállalta az írástudók és farizeusok hagyományszegés miatti megbotránkoztatását azzal, hogy a tisztálkodási szertartást megszegte, s azt a tanítványaitól is természetesnek vette.

Jézusnak nem azért jutott eszébe a 22-es zsoltár kezdő sora, mert a hagyománynak akart eleget tenni földi pályafutása koronájaként (ha ez hagyomány volt), hanem azért, mert
keresztre feszített földi testben levő EMBER-ként a kínok és gyötrelmek között EZT ÉLTE ÁT! Azért, mert a 22-es zsoltár kezdő szavaival tudta elmondani azt, hogy mit érez!
Jézus a "Hang" 7/527-es levelének válaszában így fogalmaz minderről:
"Istenem, Istenem, miért hagytál el Engem? - éppen azt igazolta, hogy valóságos ember voltam, akinek vállalnia kellett azt a karmikus sorsot, amit minden embernek vállalnia kell. Vagyis azt, hogy csak Isten boldogító jelenlétének átélése boldogíthat, bár ez a mulandó életben nem lehetséges, főleg olyankor, amikor a testi szenvedés teljesen lefoglalja a tudatot."

Ennek a zsoltárnak a soraival kötött Jézus hidat a régi és az új között. Ennek a zsoltárnak a szavaival alkotta meg a régiből az újat.
Jézus - testet öltött Isten létére - a test elviselhetetlen szenvedései hatására elvesztette a kapcsolatát önmagával. Elvesztette a kapcsolatát az Atyával, s megélte az ember
legszörnyűbb állapotát, az Isten nélküli üresség és magárahagyatottság érzését. Jézus lemerült a poklok legmélyebb bugyrába. Lemerült, hogy az élet diadalmas Isteneként támadjon fel onnan, hogy az örökkévalóság és a szeretet tanúságtevőjeként megkaphassa Atyja dicsőségét az, aki a Földön az Atyával való kapcsolatában képes volt elveszteni

MINDENT!

Vissza az odal tetejére